51
Szerelem
Athos, megérkezése napján, a Palais-Royalban való kihallgatás után, mint láttuk, hazament a Saint-Honoré utcában levő lakására.
Ott találta Bragelonne vicomte-ot, aki már várt rá a szobájában, és közben Grimaud-val beszélgetett.
Nem volt könnyű dolog az öreg szolgával beszélgetni; a titkát csak két ember tudta: Athos és D’Artagnan. Athosnak azért sikerült, mert Grimaud igyekezett a gazdáját beszéltetni, D’Artagnannak pedig azért, mert értette a módját, hogyan kell szólásra bírni Grimaud-t.
Raoul elbeszéltette az angliai utazás történetét, és Grimaud el is mondta az egészet, részleteivel együtt, megfelelő számú kézmozdulat kíséretében, de összesen csak nyolc szóval. Mindenekelőtt kezének hullámzó mozgásával jelezte, hogy gazdájával együtt átkelt a tengeren.
- Valami kiküldetés volt? - kérdezte Raoul.
Grimaud feje bólintásával felelt:
- Igen.
- És a gróf veszélyeknek volt kitéve? - kérdezte Raoul.
Grimaud könnyedén vonogatta a vállát, mintha azt mondaná, hogy: “veszély nem volt se sok, se kevés”.
- De mégis miféle veszélyek vártak rá? - faggatta tovább Raoul.
Grimaud kézmozdulattal kardot mutatott, azután tüzet jelzett, végül rámutatott egy muskétára, amely a falon függött.
- A gróf úrnak tehát Angliában valami ellensége volt? - kiáltott fel Raoul.
- Monk - felelte Grimaud.
- Különös - folytatta Raoul -, hogy a gróf úr engem még mindig kezdő ifjúnak tekint, és nem akarja, hogy osztozzam vele kalandjai vagy veszélye dicsőségében.
Grimaud mosolygott.
Ebben a percben tért haza Athos.
A fogadós megvilágította a lépcsőt, és Grimaud, megismerve gazdája lépéseit, eléje futott, amivel elvágta a társalgás fonalát.
De Raoul, aki már elindult a kérdezgetés útján, nem tudott megállni, és amikor a gróf belépett, heves, de tiszteletteljes gyöngédséggel megragadta mind a két kezét.
- Miért van az, uram - mondta Raoul -, hogy veszélyes útra indul, és tőlem el sem búcsúzik, sem kardomat nem kéri segítségül. Pedig úgy illenék, hogy én legyek támasza, amióta erős vagyok. Hiszen férfinak nevelt! Ki akar tenni annak a kegyetlen eshetőségnek, hogy többé ne láthassam viszont?
- Ki mondta, Raoul, hogy az én utam veszélyes volt? - szólt a gróf, miközben kalpagját, kabátját átadta Grimaud-nak, aki előbb leoldotta kardját.
- Én - szólt Grimaud.
- S miért? - kérdezte szigorúan Athos.
Grimaud zavarba jött. Raoul megelőzte őt, és helyette felelt:
- Természetes, hogy Grimaud megmondta nekem az igazat. Ki szeresse, ki támogassa önt, ha nem én?
Athos nem felelt. Barátságos mozdulattal elküldte Grimaud-t, aztán leült egy karosszékbe, Raoul pedig ott maradt állva előtte.
- Tudom most már - kezdte az ifjú -, hogy az életét nemcsak fegyver, hanem tűzvész is fenyegette.
- Ne beszéljünk többet erről, vicomte - felelte szelíden Athos. - Igaz, hogy hirtelen utaztam el, de II. Károly király érdeke követelte gyors elutazásomat. Köszönöm, hogy aggódott értem, és tudom, hogy mindig számíthatok magára... Remélem, hogy nem szenvedett semmiben sem hiányt, míg távol voltam?
- Nem, uram, köszönöm.
- Meghagytam Blaisois-nak, hogy szükség esetén adjon magának száz tallért.
- Nem is láttam Blaisois-t.
- Micsoda? Hát nem is vette át a pénzt?
- A legutóbbi hadjáratban lovakat zsákmányoltam, ezek eladásából maradt még harminc tallérom, és Condé herceg úr volt oly szíves, hogy három hónappal ezelőtt nyeretett velem kétszáz tallért.
- Kártyázik? Ezt nem szeretem, Raoul!
- Sose játszom, uram, de Chantillyban egyszer a Hercegúr parancsára helyettesítettem őt a kártyajátékban... egy este, mikor futár érkezett a királytól. A Hercegúr megparancsolta, hogy a nyereséget tegyem el.
- Szokás ez Condé herceg házában, Raoul? - kérdezte Athos szemöldökét ráncolva.
- Szokás, uram. A Hercegúr minden héten valami ürüggyel ilyen előnyhöz juttatja egyik vagy másik nemesét. Ötven nemes szolgál őfenségénél: rám épp akkor került sor.
- Jól van! És jártak a herceggel Spanyolországban, ugye.
- Igen. Gyönyörű és rendkívül érdekes utat tettem.
- És egy hónapja már, hogy hazatértek?
- Úgy van, uram.
- És azóta? Mit csinál egy hónap óta?
- Azóta?
- Azóta.
- Katonai szolgálatomat teljesítettem.
- Nem járt otthon La Fère-ben?
Raoul elpirult. Athos rászögezte tekintetét, és nyugodtan nézte.
- Nem jól teszi, ha nem hisz nekem - mondta Raoul. - Érzem, hogy elpirulok, de nem tehetek róla. A kérdése, amit volt szíves hozzám intézni, olyan jellegű, hogy izgalmat kelt bennem; pirulásomat ez a felindulás okozta, nem holmi hazugság.
- Tudom, hogy sohasem hazudik, Raoul.
- Soha, uram!
- De ezúttal nincs igaza, barátom: én mást akartam kérdezni.
- Jól tudom, mit akart kérdezni: hogy nem jártam-e Blois-ban?
- Úgy van.
- Nem jártam Blois-ban, és egyáltalán nem láttam azt a hölgyet, akire gondol.
Raoul hangja remegett, amikor ezeket a szavakat mondta. Athos, aki finomságok dolgában elismert nagy mester volt, rögtön hozzátette:
- Raoul, látom, hogy nehezére esik a válaszolás, hogy szenved.
- Nagyon szenvedek, uram: megtiltotta, hogy Blois-ba menjek és viszontlássam La Vallière kisasszonyt.
A fiatalember elhallgatott. A drága név, amelyet oly szívesen ejtett ki, megédesítette az ajkát, de a szívét hasogatta.
- És jól tettem, Raoul - szólt Athos. - Nem vagyok sem kegyetlen, sem igazságtalan apa; tisztelem az igaz szerelmet, de arra gondolok, hogy magára jövő... óriási jövő vár. Új korszak hajnala fényeskedik a szemhatáron. Az ifjú király, aki maga a lovagiasság szelleme, háborúba fog menni. A király hősies lelkesedéséhez csak az hiányzik, hogy legyen egy zászlóalja fiatal és független hadnagyokból, akik rajongással vetik magukat a küzdelembe, és ezzel a kiáltással támadnak az ellenségre: “Éljen a király!”, nem pedig: “Isten veled, feleségem!...” Meg kell ezt értenie, Raoul. Akármilyen nyersnek látszik is gondolkodásom, nagyon kérem, higgyen nekem, és fordítsa el tekintetét ifjúságának amaz első napjairól, amikor megtanult szeretni, mert a puha gondtalanságnak ezek a napjai meggyöngítik a szívet, és képtelenné teszik olyan erős, maró szeszek befogadására, amiket úgy hívnak, hogy dicsőség és balsors. Kérem, Raoul, tanácsomban ne lásson mást, mint azt a vágyamat, hogy hasznára legyek, azt az egyetlen törekvésemet, hogy megérjem boldogulását. Én azt hiszem, hogy magából még kiváló ember lehet. Menjen tehát egyedül az útján, akkor jobban, gyorsabban fog boldogulni.
- Uram, ha így rendelkezik, én engedelmeskedem - felelte Raoul.
- Rendelkezem! Hát ezt a választ adja nekem? - kiáltott Athos. - Rendelkezem!... Hiszen kiforgatja szavaimat értelmükből, minthogy szándékaimat is félreérti! Nem rendelkeztem én, hanem kértem.
- Dehogy is, uram, rendelkezett - makacskodott Raoul -, de ha csak kért volna is, a kérése még parancsolóbb lett volna, mint rendelkezése. Nem láttam azóta La Vallière kisasszonyt.
- De hiszen szenved!... szenved! - hajtogatta Athos.
Raoul nem felelt.
- Sápadtnak, szomorúnak látom. Olyan nagyon erős szívében ez az érzés?
- Szenvedélyes szerelem - felelte Raoul.
- Nem... csak megszokás.
- Tudja, uram, hogy sokat utaztam, hogy két esztendőt távol töltöttem La Vallière kisasszonytól. Azt hiszem, két év alatt erejét veszti minden megszokás. Én azonban, amikor hazatértem, ha nem is jobban, mert ez lehetetlen, de éppen úgy szerettem La Vallière kisasszonyt, mint azelőtt. La Vallière kisasszony a legkiválóbb élettárs volna számomra; de önt földi istenemnek tekintem, uram... Az ön kedvéért minden áldozatot meghoznék.
- Rosszul tenné - felelte Athos. - Nekem nincs többé jogom magával rendelkezni. Nem kiskorú már, még a beleegyezésemre sincs szüksége. Egyébként azok után, amiket mondott, nem tagadnám meg a beleegyezésemet sem. Ha akarja, vegye feleségül La Vallière kisasszonyt.
Raoul összerezzent, aztán így szólt:
- Nagyon jó hozzám, uram, és engedékenysége hálára kötelez, de nem fogadhatom el.
- Miért utasítja most vissza, Raoul?
- Mert lelke mélyén ellenzi ezt a házasságot, uram, nem ezt a nőt választotta volna számomra.
- Ez igaz.
- Én tehát nem makacskodom, várok.
- Vigyázzon, Raoul, nagyon komoly dolgot mondott.
- Tudom, uram, de megmondtam, hogy várok.
- Mire vár? Amíg én meghalok? - kérdezte Athos.
- Ó, uram! - kiáltott fel Raoul könnyektől remegő hangon. - Miért gyötör engem így, holott nem adtam okot semmi panaszra?
- Ez igaz, kedves fiam - felelte Athos, és összeszorította száját, hogy legyőzze meghatottságát, mely már-már úrrá lett rajta. - Nem akarom én elszomorítani, de nem tudom, mire akar várni... Addig vár talán, míg elfogy az irántam való szeretete?
- Ó, dehogy. Várok, míg csak meg nem változik a véleménye.
- Jól van, Raoul, próbára teszem. Meg akarok róla győződni, hogy La Vallière kisasszony is tud-e hűségesen várni.
- Remélem, hogy ő is tud várni.
- De vigyázzon, Raoul! Hátha La Vallière kisasszony nem vár? Ó, fiam, hiszen még oly fiatal, oly bizakodó és oly tapasztalatlan!... A nők pedig nagyon ingatagok ám!...
- De hiszen eddig még sohasem mondott nekem rosszat a nőkről, nem volt oka panaszkodni rájuk. Miért beszél tehát így, amikor éppen La Vallière kisasszonyról van szó?
- Igaza van - felelte Athos, és lesütötte szemét -, sohasem mondtam egy rossz szót a nőkről. Nem volt soha okom, hogy panaszkodjam rájuk; sohasem volt okom kételkedni La Vallière kisasszonyban, de minden eshetőségre gondolni kell, még a legvalószínűtlenebbre is. Hátha La Vallière kisasszony nem vár magára?
- Hogy értsem ezt, uram?
- Hátha másra veti a szemét?
- Másvalakire? - kérdezte Raoul, és elsápadt féltékenységében.
- Másvalakire - felelte Athos.
- Akkor azt az embert én megölöm - jelentette ki Raoul egyszerűen. - És megölök minden férfit, akire La Vallière kisasszony választása esik, mindaddig, amíg egyik ellenfelem meg nem öl engem, vagy amíg vissza nem nyerem La Vallière kisasszony szívét.
Athos megremegett.
- Mintha az imént - mondta komor, tompa hangon - földi istenének, zsinórmértékének nevezett volna engem, Raoul.
- Ó, csak nem tiltja meg, uram, hogy párbajozzam? - kérdezte remegve Raoul.
- És ha megtiltanám, Raoul?
- Akkor eltiltana a reménytől is, de következésképp nem tiltana el a haláltól.
Athos a vicomte-ra emelte tekintetét.
Raoul szomorú hangon, szomorú szemmel mondta legutóbbi mondatát.
- Elég ebből a szomorú tárgyból - mondta Athos. - Mindketten túlzásokra ragadtatjuk magunkat. Élje a világát, Raoul. Teljesítse katonai szolgálatát, szeresse La Vallière kisasszonyt, egyszóval éljen úgy, mint felnőtt férfi, hiszen be is lépett a férfikorba. Csak azt ne felejtse soha, hogy én nagyon-nagyon szeretem, és hogy, mint mondja, maga is szeret engem.
- Ó, gróf úr! - kiáltotta Raoul, szívére szorítva Athos kezét.
- Jól van, édes fiam! Most hagyjon magamra, pihenésre van szükségem. Igaz, most jut eszembe: D’Artagnan úr velem együtt megjött Angliából; tartozik neki egy látogatással.
- Örömmel megyek hozzá. Annyira szeretem D’Artagnan urat!
- Igaza van; D’Artagnan becsületes ember, derék lovag.
- És szereti önt - szólt Raoul.
- Erről meg vagyok győződve... Tudja a címét?
- De hiszen a Louvre-ban lakik, vagy a Palais-Royalban, ahol a király. Hát nem ő a testőrök parancsnoka?
- Nem, ez idő szerint szabadságon van, pihen... Ne keresse tehát szolgálati helyén. Egy bizonyos Planchet-nál megtudhatja a címét.
- Aki valaha inasa volt?
- Annál. Planchet most fűszerkereskedő.
- Tudom. A Lombardok utcájában.
- Azt hiszem... vagy egy másik utcában, az Arcis utcában.
- Meg fogom találni, uram, meg fogom találni.
- Adja majd át neki üdvözletemet, és hozza el őt hozzám vacsorára, még mielőtt hazautaznám La Fère-be.
- Meglesz, uram.
- Jó éjszakát, Raoul.
- Uram, új rendjelet látok a mellén, eddig sosem láttam. Fogadja szerencsekívánatomat.
- Az Aranygyapjas-rendjelet?... Igaz... Játékszer ez, fiam, már az ilyen magamfajta öreg gyermeknek se nagy mulatság... Jó éjt, Raoul!